2013. február 3., vasárnap

Most van az, hogy egyetlen halovány ötletem sincs, mi legyen itt a mai poszt, így aztán alighanem saját csapdámba esem, mert kénytelen vagyok nekirugaszkodni a régóta ígérgetett blogos fejtegetésnek. Slágvortjaim vannak már hozzá, ettől úgy érzem magam, mint valamikor régen, amikor vázlatot kellett készítenem egy dolgozathoz. Ez a mostani vázlat viszont jobban hasonlít egy lelki tükörhöz, csak itt egy műfajt állítottam tükör elé és nem egy ember lelke a vizsgálat tárgya... vagy mégis?
Ha jól sejtem, nem fogok én itt semmi nagy újdonságot felfedezni, mert hiszen hányan és hányszor filozofáltak már magáról a blogról és tulajdonképpen mindenki nagyjából ugyanolyan vagy hasonló felismerésekre  szokott jutni, valamint ugyanolyan következtetéseket szokott levonni. 

Az első, már-már elcsépelt  kérdésre nem is érdemes sok szót vesztegetni, nevezetesen, hogy miért ír blogot az ember? Mert ma már erre a legegyszerűbb válaszolni, még ha sokféle is a válasz aszerint, amilyen sokféle blog létezik: napló helyett, dokumentáció céljából, önkifejezésből, exhibicionizmusból, ismeretterjesztő céllal, terápia gyanánt, és a sor tetszés szerint bővíthető. De azt hiszem, a legtöbb ember terápiának használja a blogját, mert ki akar írni magából valamit, meg akar mutatni valamit, mert attól neki jobb lesz, könnyebb lesz és ettől jobban érzi magát. 
Rólunk szól a blog és nemcsak az énblog szól a szerzőjéről, hanem a gasztroblog, a kézműves blog, a villamos-vonatrajongó blogja, a várostörténeti blog, a könyvesblog, meg a latinos blog is, mindegyik, kivétel nélkül. Amit itt leírunk, az mind nagyon személyes, mert bennünket tükröz. Nincs nem személyes bejegyzés, mert az, hogy valamiről hogyan tudósítunk, hogy valamiről mi a véleményünk, hogy valamihez hogyan viszonyulunk, az is mind személyes, bármennyire semlegesnek is látszik. Hogy aztán mennyire adjuk ki magunkat és milyen mélységig tesszük ki, tárjuk a világ elé a saját belső világunkat, az már egyéni elbírálás kérdése. De ennek mértéke egyetlen blogszerzőnél is változhat, alakulhat. Ha éppen olyan hangulatom van, akkor belezúdítom a bejegyzésembe a lelkemet, máskor meg visszafogom magam.

És itt jön mindjárt a következő kérdés: kinek írjuk a blogot? Hát, ez jó kérdés. Amikor több, mint nyolc évvel ezelőtt elkezdtem blogot írni, fogalmam sem volt, hogy mi ez tulajdonképpen. Olyan naplóféle, nosza, írjunk naplót a neten. És bár tudtam, hogy amit írok, kikerül a világhálóra, el sem tudtam képzelni azt, ami pillanatok alatt bekövetkezett, hogy napokon belül olvasóim lesznek. Jönnek, olvasnak, szólnak hozzám írásban a különféle emberek, ismeretlenek, innen-onnan, mindenfelől. Kialakult egy olvasói kör, egyre jobban megismertük egymást, egyelőre csak a virtuális térben, aztán később többekkel személyesen, a valóságos világban is találkoztunk. Ezért nem hiszek én abban a sokat hangoztatott félelemben, hogy az internet elmagányosít, de ezt már néhányszor elmondtam itt.
Azt nem tudtam ugyan, hogy kinek írom, de azt igen, hogy kinek nem. Nagyon vigyáztam, hogy a munkahelyemen senki ne tudjon róla. Soha, egyetlen kollégának sem mondtam el még magát a tényt sem, nemhogy a hozzáférést megadtam volna bárkinek. A baráti körömből - munkahelyen kívüli barátok - ketten tudták a blog címét, helyét és egy ideig olvasták is. Nálam rokonok nem jöhettek számításba, mint olvasók, de másokat elnézve megmondom őszintén, sose értettem, hogy valakinek miért jó az, ha rokonai is olvassák a blogját. Ezt inkább csak úgy érzem, mintsem meg tudnám magyarázni az okát.

Nagy kérdés aztán az is, hogy mennyire számít mások véleménye? Mondhatnám úgy is, fontos-e, hogy mindig mindenki szeressen? Ez  már bonyolultabb dolog és összefügg sok egyébbel is. Például azzal, hogy minél hosszabb ideje létezik a blog körül egy olvasói kör, egy közösségszerű társaság, annál többet tudunk már egymásról, tehát a blogszerző is egyre alaposabban megismeri az állandó olvasóit. És azt veszi észre magán, hogy írás közben tekintettel akar lenni rájuk: erről inkább nem írok, mert X-nek nem esne jól, arról meg inkább mégse, mert tudom, Y-nak milyen kategorikus ellenvéleménye lenne, amazt meg inkább elhallgatom, nehogy Z csalódjon bennem, és így tovább. Egyre inkább tekintettel vagyunk a többiekre, meg akarunk felelni nekik, és ez szerintem nagy veszély, már ami a blogírást illeti. Elvész ugyanis az őszinteség, mert olyan nincs, hogy egy nagyobb társaságban mindenki ugyanúgy érez, ugyanúgy vélekedik, ugyanazt igényli, tehát mindenkinek nem tudok megfelelni, csak ha lefaragok magamból, nem teszem oda a valódi gondolataimat, a valódi lelkemet, akkor meg már minek az egész? Még bloggerségem kezdetén egy bejegyzésem miatt belekeveredtem egy komoly konfliktusba, aminek következtében abba akartam hagyni az egészet pontosan az előbb említett okból. Végiggondoltam, hogy ha ettől kezdve állandóan kontroll alatt kell tartanom magam és folyton latolgatom majd, mit írhatok és mit nem, akkor az egész nem ér semmit, inkább abbahagyom. Aztán mégis folytattam és igyekeztem minél kevesebbet cenzúráznom magam írás közben, de ez az évek előrehaladtával egyre kevésbé sikerült. Néha, amikor visszakeresek valamit a régi blogomban,  rácsodálkozom, hogy akkoriban mennyivel magától  értetődőbben dobtam oda a bejegyzésbe bármit, szó szerint bármit.
Emlékeztetőül a magam és mások számára is idevetem azt a Kukorelly-idézetet, amit már egyszer régebben említettem és ami ugyan nem blogról, hanem könyvről és annak kiadásáról szól, de ránk is érvényes:
"...leírtam és nem töröltem ki, nem égettem el, úgy kell nekem... . Ha félsz, ne írj. "

Súlyos tapasztalat, hogy a sokáig hallgató bloggertől elpártol a közönség. Írjunk-e naponta, vagy legalábbis rendszeresen, ez itt a kérdés. Azt mondom erre, hogy igen, nagyon ajánlatos, mert mindenki tudja saját magáról, hogy akihez nap mint nap odakattintunk és sorozatosan nem találunk új bejegyzést, arról lassan leszokunk. Aztán amikor az illető mégis megtáltosodik és újra gyakrabban kezd írni, már nem vesszük észre, mert feléje se nézünk, hát honnan tudnánk, hogy megint vannak ott új posztok?
Eme általunk ironikusan írói válságnak emlegetett hangulatok megszaporodását a blogvilág szakértői elég sötéten magyarázzák, mondván, hogy a blog mint műfaj "kifújt", ennyi volt benne, lankad iránta az érdeklődés, lassan elhal majd, vége lesz. Nem tudom, de remélem, nem lesz igazuk, bár azért elgondolkodtató, hogy a régóta blogolók közt miért üti fel a fejét ilyen gyakran és ilyen sokaknál ez az írói válság vagy akárhogy nevezzük. Mi vagyunk a blogvilág, és ha mi akadozunk, akkor tényleg elhalhat a műfaj - na persze nem a mi életünkben, hanem majd egyszer, valamikor. :)
Ezzel szorosan összefügg a statisztika kérdése, mármint hogy figyeljük-e a látogatottságot, és vonjunk-e le belőle következtetést. Számít-e, hogy mennyien olvasnak, hányan jártak erre tegnap, ma pedig kevesebben voltak-e?  A látogatásoknak is megvan a maga ritmusa, ezt az ember kitapasztalja a saját blogján. Én úgy látom, hogy hét végén általában mindig kevesebben olvasnak, aztán vasárnap késő este megnő a látogatók száma, mert addigra vége a családi programoknak, az olvasó lezuhan a gép elé és végigszalad a rendszeresen olvasott blogokon. De ami engem illet, sose nézem meg a blogspotos statisztikát, csak a blogomon lévő számlálóra pillantok rá. Eléggé tanulságos volt, hogy amikor előadtam itt a naponkénti posztolás tervét mint újévi fogadalmamat, január elsejétől nagyságrenddel megnőtt a napi látogatóim száma, hiába, ez is lélektan. :)

A kommentelőkről már régebben írtam egy szösszenetet, nem fejtem ki újra. Ennél érdekesebb kérdés, hogy kell-e mindig kommentelni, de főleg, hogy kommenteljünk-e első lendületből? Persze amikor egy bejegyzés pozitív, lelkesítő hatással van az olvasóra, akkor nem olyan nagy baj azt a lelkesedést rögtön közölni a kommentdobozban. De ha ellenérzést, netán erős indulatot kelt bennünk a poszt, olyankor nehéz megállni, hogy ne írjuk be rögtön, azon melegében azt az ellenvéleményt. Meg aztán nem is biztos, hogy mindig kell kommentelni, bár vannak blogírók, akiknek létszükséglet, hogy lássanak kommentet/kommenteket a bejegyzésük végén és ha nincs, azt kisebb kudarcként élik meg. Nem vagyunk egyformák, én például nem keseredem el, ha egy írásomhoz senki sem szól hozzá, attól még nem hiszem azt, hogy nem olvasták. Mint ahogy én sem írok mindenkinél minden bejegyzéshez véleményt. Idetartozik az is, hogy kell-e válaszolni minden kommentelőnek?  Ebben sem vagyunk egyformák, én nem szoktam válaszolni minden kommentre, csak ha van hozzáfűznivalóm, akár kiegészítés, akár köszönet, bármi.

És még valamiről, amit ugyan nem írtam be a vázlatomba, de fontos: az abbahagyásról.  Azon már túl vagyunk, amit sok évvel ezelőtt még előszeretettel emlegettünk ilyenkor, az a bizonyos kisherceges idézet a megszelídítésről. Igen, az olvasókkal szemben is van kötelezettsége a bloggernek. De nézzük most csak az ő oldalát: aki egyszer már hosszabb ideig írt blogot, ha abbahagyja, hiányozni fog neki. Körülbelül kétszer, vagy tán háromszor akartam abbahagyni, de abban a pillanatban éreztem, hogy nagy hiányérzetem lesz nélküle. Ez persze még nagyon korán, az első egy-két évben történt, amikor még óriási lelkesedéssel, szinte folyamatos fejben-blogolással írtam, vagyis a napjaimhoz valóban szorosan hozzátartozott a blog maga. Ma már annak a lelkesedésnek csak a töredéke van bennem, az is ritkán. Az utóbbi egy-két évben módszereket kellett kitalálnom, hogy rászorítsam magam az írásra, és már csak nagyon elvétve fogalmazok nap közben fejben blogbejegyzést. Talán tényleg kifújt a blog mint olyan, már csak az a kérdés, hogy érdemes-e harcolni érte és meddig. Nem optimista zárszó, tudom.



9 megjegyzés:

Katalin írta...

ha ezt egy előadáson hallom, megtapsollak:))
egyetértek , és továbbgondoltam néhány gondolatod
én sem válaszolok minden megjegyzésre - csak ha tényleg mondani akarok az illetőnek valamit, de..., de észrevettem, hogy ettől elmaradoznak néhányan, akiknek fontos, hogy az ő megjegyzésére reagálva legyen (ezért néha kényszerülök)

a másik pedig, hogy a kategória, mi az is segít az "olvasóknak" eligazodni. Ha tematizálható, vagy mert éppen valami miatt különösen fontos az illető, akkor visszanézünk sokáig (nekem is van pár félbehagyott ismerős, akiért be-be nézek az akár fél éve abbahagyott torzójára is)
meg van az a jó kis lehetőség, hogy látni az új bejegyzéseket, az is segít (bár abba kicsit bekavar, ha valaki évente egyszer rak fel 5-10 bejegyzést egyszerre)

meg ilyesmiket gondolok én

meg még azt is, hogy mi értelme a hozzászólás ellenőrzésnek, hogy nehezen bepötyöghető betűket számokat kell silabizálni, hogy hozzászólhasson az ember

mick írta...

1. A blog az önkifejezés eszköze. Jó eszköze. Lehet, hogy felváltja más, ha az még jobb eszközének bizonyul.
2. Nem tehetem meg, hogy elhomályosítsam eredeti gondolataimat az olvasók kedvéért, de azt se, hogy rázúdítsam a nagyérdeműre elemi indulataimat. Némi diplomáciára szükség van.
3. A nekem elfogadhatatlan elvek szerint és egyoldalúan írók olvasását abbahagyom. Ez már többször megtörtént. Ám szükséges a tájékozódás miatt szembesülni olykor a tőlem merőben más véleményen lévők álláspontjáról, mert ők is a valóság részei. Nemegyszer kommentelek ellenvéleménnyel is, de csak „szőr mentében”. Nem akarok senkire rátelepedni saját elképzeléseimmel, csak azt közölni, hogy ezt vagy azt én másképpen gondolom.

flora írta...

Hogy valaki válaszol-e vagy nem a kommentekre, magából indul ki. Én úgy vagyok vele, hogy ha valaki (annyi akadály átugrása után sokszor - ezért kedveltebb a felületes Facebook!) hagy egy kommentet, aminek, megjegyzem, én mindig örülök, hisz vette a fáradságot! - mindig válaszolok neki, mert meghatódom a figyelmességétől... Igen, még mindig! Igaz, csak 2008 óta blogolok.
Másrészt meg, igyekszem nem elvárni senkitől semmit (kutya nehéz!), akár a való életben, hogy csak kellemesen csalódhassak!withurn

flora írta...

Bocs: melléütöttem a kisilabizálandó szót!
Büntetésből kaptam mégegyet!

akimoto írta...

Meg aztán van az úgy, hogy az ember elfárad az írástól, meg az olvasástól is. Szün. Később újra.

Samu írta...

Csak írogassál továbbra is! Egyrészt jó olvasni az irományaidat, másrészt meg, ha abbahagynád, szétszóródna ez a kis csapat, lehet, hogy többé nem is hallanánk egymásról.

Borka írta...

Haj, haj...
Nagyon jól megfogalmaztad a blogírás rejtelmeit, engem különösen az utolsó bekezdés érintett meg.
Már jó ideje töröm a fejem, hogy végleg búcsúzom, de nem merem megtenni, félek, hogy megbánom. Most is csak hallgatok nagyokat..., ki tudja mit hoz a jövő, lehet, hogy még nagy szükségem lesz rá, hogy a blogban öntsem ki a szívemet.

Pelepitia írta...

Nekem 3 címszó jutott eszembe a bejegyzésed kapcsán.
"költözés" - Kitértél arra, hogy egy idő után az embernek cenzúráznia kell önmagát, mert azt veszi észre, hogy nem saját magában/magának/magából/magáról ír, hanem az olvasóknak. Na, én többek között ezért költöztem már 4-szer a blogommal. Túl sok személyes megosztás az nagy felelősséggel jár, és egy idő után menekülőre fogom, mert nem akarom többé kitárni önmagam azok előtt, akik megismertek a blogomon keresztül. Hogy ne kelljen önmagamat visszafognom, keresek egy új helyet, ahol ugyanúgy önmagam lehetek. (Persze más okok is közrejátszanak a blog-váltásnak, de ez is egy nyomós érv. Legalábbis nálam.)
"Írói válság" - Ha nincs érdeklődés a blogom iránt, nem írok. És vice versa, ez egy ördögi kör. Az érdeklődés hiánya eredményezi a nem-írást, és a nem-írás eredményezi az érdeklődés hiányát.
"Kommentálás" - én pl nem azért írok, hogy a blogírónak jól essen, de időnként azért megmutatom a virtuális pofázmányomat, hogy lássa: itt vagyok, és érdeklődöm.

u.i.: megnéztem a linkelt bejegyzésedet is a kommentelőkről (én egy hanyag blogolvasó vagyok/voltam nálad, amikor csatlakoztam az olvasótáborhoz, nem nézegettem vissza minden korábbi bejegyzésedet, csak mazsolázgattam közülük) és nem tudtam magamat beazonosítani, hogy vajh' melyik csoportba tartozhatok. Időnként szólok hozzá, nem minden poszthoz és nem mindenáron, és őszintén megmondva nem is minden posztot olvasok végig. Van olyan, amibe csak virtuálisan belelapozok, és megnézegetem a képeket.

Viszont nem tudom, mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy egy blogról végleg lemondjak... (Van egy blog, ami már nem frissült több mint 1 éve, de mégis megnézem, írt-e már a szerzője valamit...)

Ági írta...

Pelepitia, tetszenek a hozzáfűzéseid, érdekeseket írtál ide.