A napokban Márai 1945-1946-os naplóját olvasgattam, a '45-ösnek nagy részét Leányfalun írta, ott vészelték át a német megszállást és  az oroszok bejövetelét.

Gyakran hangoztatja lesújtó  véleményét a "magyar társadalomról" (ő nevezi így), annak viselkedéséről és igazi arcáról, amit ő maga a háborús időszak alatt az emberek között megtapasztalt. Egyébként is szeret kategorikus ítéletekkel fogalmazni és hogy ezekben a megállapításaiban mennyi a túlzás, hogy az ő ezirányú pillanatnyi érzései akkor mennyire voltak túlzók, nem tudhatjuk, mégis megdöbbentő például ilyeneket olvasni: "De érzem, hogy olthatatlan gyűlölettel telik el a lelkem a magyarok iránt, akik [...] ide juttatták a nemzetet és az egyéneket. Csak a magyarokkal van elszámolnivalóm."

Mindenért a Horthy-rezsimet hibáztatja, többször is megfogalmazza, hogy amint lehet, elhagyja az országot, az "el kell menni innen" kijelentés sokszor ismétlődik. Érdekes olvasmány,  majd még visszatérek rá (és hozzá).

Ma végre vettem a fáradságot és megnéztem, mit írnak az új helyesírási szabályzatról. Annyit így elsőre is meg tudtam állapítani, hogy egy dolognak biztosan örülök: ezentúl egybeírunk sok olyan szókapcsolatot - például egy csomó raggal jelölt határozós kapcsolatot - melyek nekem eddig is egybeírva lettek volna logikusak, de ha egybeírtam, helytelenül írtam. Na, ezután nem kell annyit gondolkoznom, az csak jót tesz nekem. :)

A másik már nem pozitív észrevétel és ezen a cikkíró is fennakadt, de én is: hogy ha valami szabályzatnak neveztetik, akkor miért használják benne sok helyen az ajánlatos és a helyesebb kitételeket? Egyébként is a nyelvészeknek ez a lassan már mindent megengedő hozzáállása régóta nem tetszik, most pedig egyenesen támogatják a nyelvromlást, amikor ki is mondják, hogy sok szabályt a nyelv alakulásához igazítva alkottak meg. Kösz' szépen, hadd romoljon tovább most már legálisan az az édes anyanyelv. :(((

Ezt a házat, mely a XIX. századi Pesten az egyik legöregebb háznak számított, ma már hiába keresnénk a Kecskeméti utca és Bástya utca sarkán, mert 1868-ban lebontották. A képet elég régóta ismerem, de csak most vettem észre egy magyarázó szövegben, mi is volt a szakmája a ház tulajdonosának: fehér- és cukorsütő pékmester. Mi lehet az a fehérsütő? És mi az a cukorsütő?

Mint megtudtam, a fehérsütő pék kiflit és egyéb péksüteményeket készített,  a cukorsütő vagy cukrossütő pedig mindenféle cukros süteményeket, sőt együtt a kettőt fehéres cukrossütőnek is nevezték.

A cukrossütők elődei azok a főleg olasz mesterek voltak, akik a XIV-XV. században  a királyi és főúri asztalok lakomáihoz cukorból  hatalmas, ehető asztaldíszeket alkottak. Hogy jobban el tudjuk képzelni, itt van erről egy érdekesség: 

"Mátyásnak Nápolyi Beatrix-szal 1476-ban történt házasságkötésekor Budán folyt lakodalmáról jegyezték fel, hogy a hetedik fogás pörkölt cukorból készült kert volt, amelynek kerítésén madarak ültek, középen aranyozott mirtuszfa állott, s ezen akkora cukorból való körték és édességek csüngtek, mint egy kókuszdió. A lakodalmat követő Újév napján rendezett királyi ebéd nyolcadik fogása mandulatejből és cukorból készült fehér és barna sakktábla volt." (Rózsa Miklós: A budapesti cukrászipar fejlődése I. in: Tanulmányok Budapest múltjából 13. 1959)*

A kép nem sokkal a bontás előtt készülhetett, az ablakokból  emberek néznek a fotográfus masinájába és a késői utókor képfeliratokban találgatni szokta, hogy a padlásablakban egy segéd, a  földszintiben pedig  maga a mester könyököl, dehát ezek csak feltevések. Mit tudhatjuk mi, mai szemlélők, ki kicsoda ott a képen?  És még így is mennyi mindenről mesél egy ilyen megörökített pillanat.

*Annak, aki szívesen tudna meg többet a cukrászipar kialakulásáról, az évszázadokkal ezelőtti Zuckerbäcker-ekről,   Conditor-okról,   confiseur-ökről és mindenféle cukros csemegék készítőiről, annak ajánlom a fent említett, igen részletes írást, érdemes benne böngészgetni. 

Márai naplójából:

Az ifjúság nem búcsúzik érzelmesen. "Na, szervusz, öreg" - mondja és kezet szorít. És elmegy.

Furcsa hírt olvastam ma, a lényege, hogy a Bajcsy Kórház udvarán emlékművet avattak a kórházban elhunytak emlékére. Már ez is eléggé különös, de a sokk csak ezután jön: a műalkotás négy boncasztalból készült.

Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem ez minimum morbid és tapintatlan. Valószínűleg azért is, mert valamikor a szomszéd kerületben laktam    és ehhez a kórházhoz tartoztunk, így elég sokszor megfordultam benne. Igaz, én mindig csak látogató voltam, de közeli hozzátartozóimhoz mentem többször, sokszor, de sem látogatóként, sem pedig betegként nem örültem volna, ha a kertben ilyen "szoborral" találkozom. Amikor apám a valahányadik infarktusa után több héttel már kijöhetett sétálni, ücsörögni  a kertbe, elképzelem, milyen hatást tett volna mindannyiunkra, ha ez előtt a műalkotás előtt kell elhaladnunk.

Mindig felháborított, amikor azt láttam, hogy kórházak előtt, az épülettel szemben temetkezési iroda áll. Több helyen is tapasztaltam ezt, így volt a Tétényi úton, így volt Fehérváron és még ki tudja, hol mindenhol dívik ez a szokás. Hát kösz' szépen a kedves figyelmességet, mikor a kórházba bevonuló, egyébként is rettegő betegnek azonmód a képébe vágjuk, hogy semmi baj, minden eshetőségre számítva kéznél lesz a szükséges szolgáltatás.

Nekem legalább ilyen felháborító ez az emlékmű. Mer' hogy a boncasztalok tardosi mészkőből készültek, hát nem akarták kidobni, aszongya a  főigazgató és a patológus, akiknek a fejéből kipattant ez a remek ötlet. Hát menjenek ők a ... úrinő vagyok, nem mondok semmit, mindenki fejezze be a mondatot saját ízlése szerint.

(Az eseményről a kőbányai oldalon részletesebben is olvashattok.)

Hogy a következő idézet pontosan kitől származik, nem egészen világos, vannak, akik Meryl Streep-nek tulajdonítják, sok helyen viszont így határozzák meg a forrást:  Meryl Streep hitvallása, José Micard Teixeira portugál író szavai. De ha az ember a benne leírtakkal egyetért, mindegy is, ki fogalmazta meg eredetileg.

"Bizonyos dolgokhoz nincs már türelmem. Nem azért, mert arrogáns vagyok, hanem egyszerűen azért, mert az életem elért egy pontra, ahol már nem akarom az időmet olyan dolgokra pazarolni, amelyek elszomorítanak vagy fájdalmat okoznak. Nincs türelmem a cinizmushoz, a szélsőséges kritikához és bármiféle elváráshoz. [...] Gyűlölöm a konfliktust és a hasonlítgatást. Egy olyan világban hiszek, ahol az ellentétek megférnek egymás mellett, ezért elkerülöm a konok és rugalmatlan embereket. A barátságban nem állhatom a lojalitás hiányát és az árulást. [...] És mindezek felett, nincs többé türelmem azokhoz, akik nem érdemlik meg a türelmemet." 

Meryl Streep alig egy évvel fiatalabb nálam. Igen, eljön az a kor, amikortól kezdve az ember pontosan így érez.

Estefelé ballagok a járdán, jön  egy házaspár, köztük lépked két kicsi fiú és az egyik csengő hangon azt kérdi: "És apa, a dolgozótársaid mindig megeszik a te szendvicsedet?"

Elgondoltam, milyen jó kis jelenetet lehetne rittyenteni ebből, ha az ember némi fantáziával hozzászőné a lehetséges előzményeket. Vajon mit mesélhetett pár perccel  korábban az apuka?  :)

141 éve, 1874-ben ezen a napon, június 23-án megindult a fogaskerekű vasút a Városmajortól a Svábhegyig. Az évfordulóról ma így emlékezett meg az Orczy Kultúrkert Egyesület:

Az egy évig tartó vasútépítési munkát követően, mindössze öt évvel a világ első közforgalmú fogaskerekű vasútjának átadása után, az első szerelvény 1874. június 23-án, délután 4 órakor közlekedett. A vasútvonal megnyitásakor három gőzmozdony állt rendelkezésre, amelyeket a svájci winterthuri Schweizerische Lokomotiv- und Maschinenfabrik gyártott. A vonatok többnyire egy vagy két, ritkán három kocsival közlekedtek.

A budapesti 2,8 kilométer hosszú vasút abban az időben a harmadik ilyen jellegű tömegközlekedési eszköz volt a világon. A vonalat 1890-ben hosszabbították meg a Széchenyi-hegyig: az azóta már 3,7 kilométer hosszú vasutat 1929-ben villamosították, majd 1973. augusztusában vonalát teljes egészében felújították. 

Ilyen volt a kezdet kezdetén, 1874-ben a fogas egy szépen helyreállított kocsija, a képeket pár éve készítettem a  városmajori végállomáson lévő remizben:

 

De illik e napon megemlékezni egy igazán nem mellékes személyről, Cathry Szaléz Ferenc mérnökről is, aki a svábhegyi fogaskerekű vasút építője  volt. Svájcban Uri kantonban született és egy svájci, hegyi vasutakra szakosodott cég megbízásából jött Magyarországra. Itt is maradt, itt alapított családot, közben pedig a fogaskerekűn kívül épített még egyet s mást, például az esztergomi és a pozsonyi Duna-hidat, meg a Sió-zsilipet.

Sírját tavaly megtaláltam a farkasréti temetőben, megörökítettem, megmutatom (a másodikat  szerintem érdemes nagyítani, betűzgetni).

Azoknak pedig, akik még többet szeretnének tudni a fogaskerekűről,  ajánlom a Sínfan alapos ismertetőjét.

A hűtőmágnesek és én... nem jöttünk össze sohasem - folytathatnám a régi slágerrel, de ez ma már nem egészen igaz. Mert kezdettől fogva tetszett a hűtőmágnes mint műfaj, de nekem még akkor nem volt egy sem. Aztán egyszer úgy adódott, hogy ajándékba vettem kettőt, és gondoltam,  addig is, míg majd odaadom,  felrakom a saját hűtőmre, vajon hogy mutatnak?

Felraktam.  Később jöttem-mentem a lakásban, a hűtő oldala pont a fürdőszobaajtóval szemben volt és ahányszor onnan kijöttem, minden alkalommal megijedtem: mi ez a hűtőn, valami bogár, vagy micsoda??? Mindig kellett egy másodperc, mire rájöttem, mi az, de addigra már frászt kaptam. És ez így ment később is, valahányszor valamilyen okból hűtőmágnest próbáltam odatenni, úgyhogy lemondtam róluk, megleszek nélkülük, ennél nagyobb hiányom sose legyen.

De egyszer megtetszett egy kis  hőmérő, olyan aranyos volt és bár mágnessel rögzíthető, megvettem. Máshová nem tudtam tenni - falra nem ragad, fémpolcom meg nincs - felcsaptam a hűtőre. A színe nem üt el a szekrénytől, szinte az egész fehér, nem zavart. Aztán úgy két éve kaptam egy mágnest Moszkvából, jó nehéz kerámia, a Blazsennij van rajta domborítással megformázva, nem bírtam ki, hogy föl ne tegyem. Majd pedig az idén megint kaptam ugyanonnan egyet, ez a Megváltó Krisztus templomot ábrázolja, az is felragadt a másik mellé. 

Tavaly  Sopronban, hirtelen ötlettől vezérelve vettem magamnak egy mágnest a Tűztorony képével, majd pedig az idén, amikor Balatonfüreden, régi jó szokás szerint, szuvenírt kerestem kifejezetten magamnak, már célzottan a hűtőmágnesek közt kezdtem válogatni. Mondanom sem kell, olyan gazdag választék volt belőlük, hogy beletelt vagy negyedórámba, mire végül dönteni tudtam.

Mostanra úgy néz ki a hűtőm oldala, ahogy a mellékelt ábra mutatja. És már nem zavarnak a kis bigyók a fehér szekrényen, minden jel arra mutat, hogy megbarátkoztam a hűtőmágnesekkel. :)

 

Hogy mi mindent tanul az ember! Sose tudtam például, hogy a mamutoknak csak négy őrlőfoguk volt, de ez még hagyján, hanem hogy amikor a fogak redőzete elkopott, új fogai nőttek. Ez a fogváltás (az elefántfélékhez hasonlóan) hatszor ismétlődött az állat életében - persze attól függően, elég sokáig élt-e, de jó esetben úgy a 43. életévére zajlott le a hatodik fogváltása. És mivel ezután több már nem következett, a fogak utolsó szériájának kopása következtében egyre kevésbé tudott rendesen táplálkozni, legyengült és elpusztult. Fantasztikus teremtmény volt ez is, hát nem?

Nevetnivaló jut minden napra. 

Nemrég az a vicces rajz, ami két baglyot ábrázol, az egyik ép, egészséges, tökéletes, elegáns, a másik pedig ugyanaz a madár erősen zilált állapotban, összevissza tépett tollakkal, keresztbeálló szemekkel, halálosan kimerülve. Az első felirata: Osztályfőnök az év elején, a másodiké pedig: Osztályfőnök az év végén. 

Tegnap pedig egy fotó, melyen a nagymama és az őt meglátogató családja látható, tizenéves gyerekek és egyéb rokonok ülnek a kanapékon, a nagyi csak néz, a többiek pedig korra és nemre való tekintet nélkül mindannyian a saját okostelefonjukat bámulják. Felirat: Látogatás a nagyinál.

Na, ez a második  kép tipikusan a sírjak-vagy-nevessek kategória, mindenesetre nagyon jellemző kortünet, mondhatnám, kórtünet (mondom, miközben nagyra értékelem, használom és szeretem a saját telefonomat). Szép új világ.

Altató helyett:





(A Magyar Rádió Gyermekkórusa énekli Kodály Esti dalát)

Az a baj ezekkel a netszerte elérhető tesztekkel, hogy tényleg csak játéknak valók. Sok kérdéshez olyan válaszok tartoznak, hogy szívem szerint egyiket se jelölném, mert egész mást felelnék - ha lehetne, de nem lehet. Ettől kezdve pedig már az egésznek semmi értelme, mert így  az az értékelés nem is adhat hiteles képet. De mondom, szórakozásnak jó, általában rá is szánom azt a néhány percet, aztán a végeredményen jókat nevetek és ennyi. 

Szóval, például ilyeneket tudnak kérdezni és válaszolni ezek a tesztek:

Hol nyaralnál legszívesebben egy hétig?

    Hamburg

    Argentina

    A Karib-tenger

No kérem, ezek közül egyik helyen sem, ezért jobb híján bejelöltem Hamburgot, lévén hogy se Dél-Amerika, se semmilyen tenger nem vonz és Hamburg legalább város, bár  a valóságban eszembe se jutna oda menni, pláne nyaralni.

Melyik áll legközelebb álmaid munkájához?

    Egy nagy napilap kiadója

    Bártulajdonos

    Mélytengeri búvár

Huhh... itt az döntött, hogy a napilap legalább betűkkel bánik, ámbár egy szerkesztőségi bolondokháza nem nekem való munkahely, de a bártulajdonos vagy a búvár még annyira se jöhetne számításba.

Visszagondolva, utólag mit változtatnál meg szívesen?

    Nem tenném tönkre apám hifijét
    Többet járnék el és buliznék
    Jobban igyekeznék az iskolában

Az igazán elhanyagolható eltérés, hogy apámnak nem volt hifi-je, de ha lett volna, én biztos nem rontom el, inkább megjavítom/javítjuk mi ketten, ahogy más otthoni rádiót, sőt tévét, bulizásból meg nekem annyi pont elég volt,  amennyi volt,  nem beszélve arról, hogy az iskolában szerintem épp eleget igyekeztem, azt hiszem, emiatt nem lehet bűntudatom. :)

Válassz egy musicalt!

Starlight Express

Vámpírok bálja

Az operaház fantomja

Na, erre aztán tényleg mit válaszoltam volna? Mert az elsőt nem ismerem, vámpírosról szó se lehet, a harmadik  pedig - finoman szólva - nem tetszik. 

És mivel gyermekségem több évtizeddel ezelőtt zajlott, azon  már   tényleg csak röhögni tudtam, amikor az Emlékszel még a kedvenc játékodra? kérdésre ilyen válaszok sorakoztak:

Imádtam legózni

Órák hosszat tudtam a barbie babáimmal játszani

Megszámlálhatatlan órát töltöttem el a nintendómmal

Legó, Barbie és nintendó,  hát igen, egyéni szocprobléma, hogy ezek az én gyerekkoromban még föl se voltak találva (bár a legó őse már igen). :)

Ám annak ellenére, hogy a fent említett okból  sok kérdésre csak hasraütéses választ adok, ritkán ugyan, mégis előfordul, hogy egy-egy teszt  egész meglepően hihető eredményt hoz ki. Bár valószínű, hogy ezek a meglepő eredmények is csak a véletlen művei. De azért kíváncsi lennék, milyen képzettségű emberek ötlik ki  a kérdéseket és az értékelést végző programot milyen szempontok alapján írják. Szórakozásnak nem rosszak ezek a tesztek, csak nem kell őket komolyan venni, az ember néha elvacakol velük pár percig, de mindvégig tudja, hogy ez csak játék.

Most tényleg nem tudom, merjek-e észlelést beküldeni az időkép.hu-ra, mármint hogy zivatar van, vagy csak ágyúznak. Mert két eset lehetséges: vagy folyamatosan dörög az ég, vagy ágyúznak. Ez utóbbi remélhetőleg nemigen valószínű. Akkor tehát zivatar közeleg.

Nézem a pillanatnyi időjárási térképet,  de sehol a környéken nem jeleznek zivatart az észlelők, én meg az előbb jöttem haza és végig ezerrel sütött a nap. Figyelek, aztán meglátjuk.


Update: jelentem, nincs háború, nem ágyúznak, az ég dörgött, de már elvonult. Béke van, örüljünk.

"Magyarország az egyik legindividuálisabb társadalom"  -  mondja a szociológus azzal kapcsolatban, hogy a kaposvári kamerarendszer telepítése  azt  is eredményezte, hogy azóta egyre kevesebb bűncselekményt, szabálysértést jelentenek be az emberek. Azt hiszik, hogy a kamerán való láthatóság automatikusan rendőri intézkedést is jelent, pedig nem, de működik a tömegben szokásos felelősségáthárítás is, a "majd (más)valaki bejelenti" effektus.  És persze az is, hogy az emberek félnek tanúskodni. 

Nincs tanulság, végül is ez nem a Szomszédok, ugyebár.

Az internet elidegenít, legalábbis a konyhától. Feltettem a gázra a kínai kelt szépen, ahogy kell, kicsit lepirítottam, aztán bele a fűszerek, megvártam, míg kevés levet ereszt, majd rá a fedőt és hadd dinsztelődjön magában. Ezzel beültem a gép elé és belefeledkeztem. Mire megéreztem a kozmás szagot - mit tudom én, mennyi idő múlva, sokára - a kel odakint leégett. Na nem teljesen, csak annyira, hogy gyors mozdulatokkal le tudtam bontani a felső, ehető réteget, melynek a pörzsanyag  igazi ínyenceknek való különleges  ízharmóniát kölcsönzött. Az ínyenc csemege alatt viszont feltárult a szomorú valóság és első pillantásra úgy látszott, ennek a lábasnak befellegzett.

Aztán mégsem. Tömény ecet beleönt, mosószóda beleszór, alágyújt, oszt'  hadd forrjon. És a lábas olyan lett, mint az új, pedig az régen volt, amikor ez a szerencsétlen még új volt, van vagy negyven éves, de lehet, hogy még annál is több.
Az akció eredményeképpen eleinte csak káposztaszagú, aztán kozmás szagú, végül ecetszagú is volt az egész lakás. Szerencse, hogy nyár van, a nyitott ablakok jóvoltából estére mindezek szépen elillantak.

Mindennek az internet az oka, mondom én. :)

Ki vagyok rekesztve. Abból legalábbis, hogy bizonyos közvéleménykutatások bizonyos kérdőíveit kitölthessem. A múltkor például nekifogtam az egyiknek, de az első kérdés után, mely az életkoromat firtatta, ez ugrott a képembe: "Köszönjük, hogy válaszolt kérdéseinkre és ránk szánta idejét, de sajnos ezen kutatás feltételeinek nem felelt meg. Várjuk vissza későbbi kutatásainkban!" 

Hát jól van, tudomásul veszem. Elmúltam annyi meg annyi, nem vagyok célközönség abban a bizonyos kutatási témakörben, ez van, nagyobb bajom sose legyen. Ámbár ugyanez a közvéleménykutató simán hagyta kitöltenem a netezési szokásaimról szóló kérdőívet, ezek szerint azt nem tartja képtelenségnek, hogy ennyi idősen ismerem (méghozzá részletesen) a hazai internetszolgáltatókat, van fogalmam a sávszélességről, egyebekről. Nosza, örüljünk, végre valaki elhiszi, hogy nem feltétlenül hülye, aki elmúlt hatvan. :)

Tegnap volt a születésnapja Hauszmann Alajosnak, aki például ezt az alább látható épületet is tervezte (természetesen nem a Vígszínházra gondolok). Ma a Néprajzi Múzeum van benne, korábban ez volt a Nemzeti Galéria, de a millennium idején eredetileg igazságügyi palota céljára épült, itt működött többek közt a kúria és a főügyészség is. 

A régi időkből való ez a képeslap, melyet 1898-ban Zs. Kálmán, kúriai bíró  írt feleségének: "Szabad perczeimben még itt is gondolok reád. Csókol Öreged" 

(Majd egyszer mesélek még Zs. Kálmánról és családjáról képeslapok segítségével, ígérem.)

A gyógyszertárban várakozás közben hallom, amint az egyik asszisztens mondja a másiknak: "Szólj X-nek, álljon be..." - mire a kollégája sajnálkozva: "Nem tud szegény, olyan rengeteg magija van."

Na, érted, ugye, mit mondott? Én értettem, bár kellett hozzá kb. 5 másodperc, de kapcsoltam.  :) És megállapítottam, hogy ez még tulajdonképpen jópofa is, semmi köze az aji-uzsi-vacsi-szemcsi-telcsi őrülethez. 

Aki már volt esti társasházi lakóközgyűlésen, az pontosan érti, miért nincs most egyetlen értelmes, posztolásra méltó gondolatom sem. Pedig ma még igazán könnyen megúsztuk, az ezt megelőző két összeröffenésünkhöz képest legalábbis, mert a mai csak egy óráig tartott és senki nem esett a másik torkának se képletesen, se valós értelemben. Megegyezés született, mindenki békében tért meg őseihez otthonába. Nyugodalmas jó éjszakát nekik is, nekünk is, pá!

Egy nagyon régi levél egy régesrégi blog írójához, amikor az írót még Bikficnek hívták:

2005. dec. 3.

A tegnapi bejegyzésed engem teljesen meglepett, és összezavart. Te most akkor lány vagy??? :D mert idáig én fiúnak képzeltelek el... akkor küldj egy fotót kérlek, mert így már nem tudom elképzelni milyen is lehetsz, a fiú bikficről volt egy kialakult képem, ami nem tudom hogyan, és miért alakult ki. De ezek szerint tévesen, nem tudom, most szégyelljem-e magam mert ezt hittem, mindenesetre nagyon meg vagyok lepődve.. :) remélem nem bántottalak meg.

Ma került elém, nagyon jót nevettem. Emlékszem a levélíróra, középiskolás fiú volt, akivel ezután pár hónapig közösen írtunk egy kutyás blogot - ő az ő kutyájáról, én meg az én valamikor élt utolsó kutyámról. Kár, hogy minden a semmibe veszett már a freebloggal együtt.

Amint már korábban jeleztem, volt Füreden meglepetés is, csalódás is. Kezdem a jóval.

A kellemes meglepetés a Városi Múzeum volt. Dióhéjban összefoglalva: gazdag gyűjtemény színvonalas tálalásban, ötletes megoldásokkal, lelkes munkatársakkal. Élvezet volt végigjárni a helyiségeket, csak ajánlhatom mindenkinek, aki még nem látta. A kiállítás bemutatja a város, a balatoni hajózás, az Anna-bál, a füredi színház történetét és a helyi gyógyforrásokon alapuló fürdőkultúrát. Ez utóbbi témához például nagyon ügyes bemutató "tablót" készítettek, ahol a becsukott ablakocskákon a főbb betegségcsoportok neve látható, kinyitogatva őket pedig a híres nagy-magyarországi fürdőhelyek kivilágított képe tűnik elő.

Az utolsó ablakot - melyen csak egy kérdőjel van - kinyitva a következő szöveget találjuk:  "Ha ön beteg, ne fürdőre menjen, hanem orvoshoz! Fürdőre szórakozni járnak az emberek."   :)

A csalódást a nagy nevű patinás cukrászda szolgáltatta, ami manapság, úgy látszik, enyhén szólva sem a régi, de kedvesnek végképp nem mondható. A fagyi nagyon is felejtős volt, hirtelen itt a közelünkben legalább három sokkal finomabb fagylaltot árusító helyet tudnék mondani. A süteménykészlet úgy másfél-két órával a zárás előtt meghökkentően minimális volt, mindössze három-négyfajta csoffadt, maradék süti árválkodott a nagy pult belsejében, ami választéknak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető.  A környezet, a hangulat pedig... kritikán aluli.  Zavaróan erősen szólt a  rádió, a hölgyek a pult mögött a jelenlevő vendégeket levegőnek nézve, hangosan kiabálva beszélgettek és arra sem ügyeltek, hogy pakolás, mosogatás közben lehetőleg ne fülsiketítően csattanjon a tálca és csörrenjen az edény - lárma volt és zörgés-csattogás, mint egy rossz nagyüzemi konyhán.

Vasárnap délután volt és alig jött be egy-két vendég, én meg visszaemlékeztem a nyolcvanas évek füredi vasárnapjaira, amikor alig fértünk be a helyiségbe, annyi volt a betérő vendég egész nap. A kávé erős volt és aromás, a sütemények sokfélék és finomak, mert ez a füredi  híres cukrászda azelőtt évtizedekig  minőséget   jelentett - akkor még. Nagy kár érte. :(

A közös blogunkban most éppen az 50-es évek a téma és megírtam ugyan a saját penzumomat, de rájöttem, hogy érdemes lenne kicsit árnyalnom azt a korszakot. Persze tisztában vagyok vele, hogy mindenki ismeri a kevésbé pozitív oldalát is azoknak az éveknek, de most én is mutatok valamit.

Apám az 50-es években (is) tanár volt egy általános iskolában, majd pedig hamarosan igazgatóhelyettes is lett. Amikor nyugdíjba ment, megkapta a rávonatkozó iratokat. Legtöbbje igencsak érdekes olvasmány, kortörténeti dokumentum, olvasásuk közben az ember nem tudja, elképedjen, nevessen vagy sírjon, vagy inkább is-is.  Tudom, ma is van minősítés, meg a végzett munka értékelése, de azért az, amikor az 50-es évekbeli félig-képzett tanácsi kiküldött megfigyelők a pedagógusok nyakára ültek, figyeltek, majd pedig célzott kérdésekkel próbálták kiszedni belőlük a nézeteiket, nem lehetett piskóta. Hát tessék, megmutatom, milyeneket írtak például az én apámról (a helyesírási "finomságokat" meghagytam).

1952-ből például fennmaradt egy  szem. okt. előadóként aláíró tanácsi látogatótól a Feljegyzés egyéni foglalkozásról című akta, ilyen részletekkel:

Politikailag tájékozott. Sokat olvassa Szovjet írók könyveit, különösen a Szovjet nevelési módszereket tanulmányozza és igyekszik a gyakorlatban megvalósítani.
Csendes természeténél fogva hiányossága az, hogy nem eléggé harciasan áll ki egyes kérdéseknél. A kritikát elfogadja, fejlődőképes.
A Párthoz és a Szovjetunióhoz való viszonya jó. 

Na, ugye megmondtam, hogy érdemes belenézni? Hogy apám azt mondta volna, hogy sokat olvassa a szovjet írók könyveit, meg ilyesmi, azt nem tudom elképzelni, az utolsó mondatra meg már szavaim sincsenek. :)

Hogy nem eléggé harcias, azt szinte minden megfigyelő szükségesnek tartotta beírni, és tulajdonképpen igazuk is volt:

Csendes, szolid modorú. Kissé harcosabbnak kellene lennie - írja egy másik 1954-ben, majd pedig ugyancsak ő 1955-ben is: Néha erélyesebbnek kellene lennie.  

Ez utóbbi megfigyelő aztán évekkel később a tanárom lett, én persze  semmit nem tudtam az ő oktatási osztálybeli meg pártbeli múltjáról, szerencsére. Arra már csak úgy negyven év múlva jöttem rá, miért nem örült anyu annak a ténynek, hogy én annyira rajongok a magyartanárnőért, sőt nemhogy nem örült, de kifejezettem bosszantotta és időnként szinte féltékenységi jelenetekkel próbált rajongásom tárgyától eltávolítani. Feltételezem, pontosan tudta, honnan került I. néni az iskolánkba, az ellenszenve onnan eredt, de nálunk otthon soha nem volt szokás a tanáraimat a fülem hallatára kibeszélni, pedig apám nyilvánvalóan sokat tudott a kerületi pedagógusokról és a tanácsi előadókról.

Aztán volt még más szempont is az ilyen megfigyelésekben, a világnézet, amire apámnál nyilván külön is figyeltek, mert persze tudtak kántortanítói múltjáról. 1953-ban ezt írja az éppen aktuális megfigyelő: 

Vallási problémái még vannak. Még nem tudta felszámolni magában idealista nézetét. De nem keveri össze a klerikális reakció munkáját a vallással. A pártból is úgy érzi, az tartotta vissza, mert ő nem tud egyhamar átnevelődni.
Azonban nem tartom teljesen megbízhatónak, mivel Jugoszláv rokoni kapcsolatai vannak, amiről úgy látszott, elég kényelmetlen volt beszélni.
Amikor a klerikális reakció mesterkedéseit tárgyaltuk, egy szava sem volt hozzá.

Hát igen, nem tudta felszámolni, ez kétségtelen, sőt azt is elhiszem, hogy a klerikális reakció vitájához egy szava sem volt.

Fent említett későbbi tanárnőm jelentésében néhány olyasmi is van,  amin - személyes emlékeim okán - nagyon jól szórakoztam:

Igazgató-helyettesi teendőit kedvvel végzi. Ez a munka kissé elvonja ugyan a pedagógiai területtől, mert inkább gazdasági feladatokkal jár.
Fáradhatatlanul munkálkodik. Minden törekvése, hogy az iskola ügyét, dolgait előbbre vigye. Elmondotta pl., hogy különböző szerelésekért (rádió, konnektorok) a vállalat igen nagy összeget kért, ezért inkább ő fogott hozzá és megcsinálta.
Az osztályokban készülék van elhelyezve, amely egy mikrofonba bemondott iskolai híreket sugároz. A gyermekek mindig nagy érdeklődéssel hallgatják.

Tényleg gazdasági feladatokkal járt az igazgatóhelyettesség, ezt tanúsíthatom, meg hogy az iskolában ő szerelt mindent, az is igaz. Ha néha bementem hozzá valamiért, kivétel nélkül mindig munkaköpenyben találtam - nem fehérben, hanem igazi barna vagy sötétkék munkásköpenyben - és legtöbbször éppen valami technikai zűr elhárításán ügyködött, úgyhogy az számomra egyáltalán nem meglepő, hogy konnektorokat, egyebeket  szerelt, mindig is tudtam, hogy az iskolában is megjavított mindent, amit kellett, csak úgy, mint otthon. :)

És persze emlékszem arra a bizonyos "iskolarádióra" is, a központi egység, egy fémházba szerelt rádiószerű gép a tanáriban állt, piros és zöld világító lámpák voltak rajta, beépített mikrofonja volt, meg kapcsolói, melyeknek szabályozásával lehetett a szöveget bemondani, az egész pedig vezetékekkel volt az osztálytermekben elhelyezett egyszerű barna fadobozos néprádiókhoz csatlakoztatva. Azt hiszem, mondanom se kell, ki találta ki, sőt ki építette meg ezt a találmányt: az apukám. :)

No kérem, többek között ilyenek is voltak azok a bizonyos ötvenes évek. Ettől persze még nekem valóban  szép korszak volt, akkor voltam gyerek, a szüleim szerettek és amitől csak lehetett, megvédtek. Hogy ők ezalatt időnként minek voltak kitéve és esetleg mitől szenvedtek, abból én nem sokat tudtam, de nem is kellett. Így maradt szép a gyerekkorom, ami véletlenül pont a rossz emlékű ötvenes évekre esett. És most már szép is marad, örökre.


Egy vidám pillanat valamikor az 50-es években annak a bizonyos iskolának az udvarán, a képen látható kollégákat egy-két kivételtől eltekintve én is személyesen ismertem.

És még vidámabb pillanatok ugyanabban az iskolában, a tanáriban, apám mint a sok kolléganő közt egyetlen  férfi (a fenti képen látható H. Laci akkor már nem ott dolgozott) kezeli a borosüveget, a táblán pedig az ő írásával a figyelmeztetés:  Tankönyvbegyűjtés! V. és VI. o. földrajz könyvet beszedni! - tehát tanév vége lehetett, a két kép az évzáró értekezlet utáni  bulin készülhetett.

A mai nap nagy igazsága: a Széll Kálmán térnek a másik oldalára születni kell, bármelyik is legyen az a másik oldal. Mert ha nem oda születsz, sose jutsz át. 

Ha elindul az ember  a Mammuttól azzal a gondolattal, hogy majd körbemegy a Krisztina körúti buszmegállóig (mivel ott két, számára szóba jöhető busznak van közös megállója) és eközben van olyan balga, hogy nem megy át a Fény utcai zebrán, akkor kész, sose jut át a túloldalra. Illetve, viszi a lába a bekordonozott járdán csak tovább és tovább, már a Szilágyin jár és csak megy, megy, majdnem egészen  a Nyúl utcáig - na, ott már átmehet, de csak mert ott van a Hűvösvölgy felől jövő villamos végállomása és ezért van zebra. 

Úgyhogy ma, miközben felmerült fejemben az eretnek kérdés, mi szerint biztos, hogy ezt az egész térátépítést így egyszerre kellett beletolni a képünkbe, nem lehetett volna részletekben?  - szóval, eközben az jutott eszembe, hogy sebaj,  ma megvolt a mozgás is, a D-vitaminbevitel is, egy szavam se lehet.

Egyébként pedig ha majd kész lesz, biztos szép lesz. De most még egy tragédia az egész, a magasabban fekvő utcáról lenézve azt látni, hogy az emberek mint hangyák menetelnek az éppen aktuálisan kiépített kordonok között a szétbombázott, feltúrt terepen, körülöttük pedig forognak, gurulnak  a legkülönbözőbb munkagépek. Tény, hogy a munka nagyon halad, rettenetes iramban változik a kép, ahol két hete még többemelet mélységű kráter volt, ott ma már az egész űr be van építve - igaz, másutt születnek újabb sóder- és homokhegyek (tényleg hegyek!), mindenesetre azt senki sem mondhatja, hogy lassan megy az építés. És még így is majdnem egy év van hátra, azt még meg is kell érni. Mire eljön az átadás, a nép talán közlekedni se mer majd kordonok nélkül, annyira megszokjuk. Csak állunk majd körben, bámuljuk a megszenvedett új teret  és nem is akarunk átkelni a másik oldalra. :)

Tárgyak a Jókai-házból. Ami persze nem úgy értendő, hogy elhoztam, hanem csak megörökítettem őket és most megmutatom. Aki már unja, hogy megint Füreddel jövök, sőt immár sokadszorra Jókaival, az bátran lapozzon tovább, semmi gond, nincs harag. :)

Szebbnél szebb porcelán kávéscsészék minden mennyiségben, Jókai nagy kávékedvelő volt. Unokahúga, Váli Mari minden részletre kiterjedő visszaemlékezéseiből* tudjuk, hogy Laborfalvi Róza már hajnalban megfőzte a fekete nedűt a háztartás valamelyik kávéfőző masinája segítségével és mire férje felébredt, készen várta őt a kávé, friss tej kíséretében.

Az első kettő Jókai csészéje volt, a harmadikat pedig a világosi fegyverletétel utáni bujdosásuk idején használták (később Róza visszatért Pestre, Jókai pedig egyedül rejtőzött el Tardonán mindaddig, míg felesége ki nem eszközölte számára a menlevelet).

Borszeszégős, láthatóan sűrűn használt kávéfőző

Jókait a természettudományok is vonzották, erről regényeit olvasva is számtalanszor megbizonyosodhatunk. Itt van a zsebmikroszkópja (megjegyzem, az elnevezés kicsit sántít, mert elég nagy zseb kellett volna hozzá), valamint a barométere, melyen érdemes megfigyelni a feliratokat is, nekem különösen tetszik az igen száraz kifejezés.

Jókai zsebmikroszkópja...

... és Calderoni márkájú barométere

És a teraszon ott van a Svábhegyről nyaranta lehozott távcső, melyről Váli Mari ezt írja:
"...  három magas lábon nyugvó, forgatható nagy teleszkóp, melyen át Móric bátyám a Svábhegyen is nagy kedvteléssel szokta vizsgálni az éjjeli égbolt ragyogó világát."

De a távcsőnek egyéb szerepe is volt. Akkoriban a villától még szabad kilátás nyílt a tóra, amit ma elég nehezen tudunk elképzelni, hiszen a szemben lévő telken ott a  Vaszary-villa, ami azonban  csak jóval később, 1892-ben épült. Váli Mari  leírja, hogyan figyelték a távollévő Jókai érkezését:

"A Jókai- és Éczy-villák előtt elterülő Balaton-part azon részén, melyen most a hercegprímás nyaralója áll, széles nádassal határolt puszta telek volt akkor még. [...] ... a déltájban érkező gőzhajó feltűntével már messziről megláttuk az árbocra felvont nagy nemzetiszínű zászlót. Ez a zászlódísz azt szokta jelenteni, hogy valami hírneves utast hoz a hajó. Róza néni sietett kicserélni a teraszon lévő nagy távcső égboltvizsgáló apparátusát a földi távolságokat közelhozó lencsével, s a teleszkóp csövét a hajó felé irányítva csakhamar felkiáltott: - Csakugyan bátyátok jön!"

Fotókerámia eljárással "matricázott" díszpohár a házaspár arcképével és a füredi gyógykutak, a savanyúkút és a savókút ábrázolásával

Álljon itt egy "női" tárgy is, Laborfalvi Róza varródoboza, elefántcsont-, ezüst- és malachit-berakásokkal. Kis rekeszekkel, egymásba illeszthető skatulyákkal, praktikusan és mutatósan kialakítva. Elfogadnám én is, azt hiszem.

Arról pedig, hogy miként teltek az esték a füredi házban, így ír Váli Mari:

"Alkonyat felé rendesen a villa körüli ültetvényekkel mulatta magát Móric bátyám. [...] a fundus elején díszlő rózsák ápolásán mindig talált annyi szórakozást az egész napi munka után, hogy eszébe sem jutott otthonából kimozdulni.

Mikor pedig teljesen beesteledett, és vendég nem volt náluk, elragadóan szép énekével gyönyörködtetett bennünket; régi magyar népdalok, szent énekek, operaáriák zendültek ajkán. Nem vette rossz néven, ha mi is belekontárkodtunk néha éneke kiséretébe, s ha Róza néni kifogásolta egyik-másik 'kontárkodó' hamis hangját, azt mondta rá Móric bátyánk az ő áldott türelmével: - Nem tesz semmit! Kedves az azért az Isten előtt!"

*Váli Mari: Emlékeim Jókai Mórról. Szépirod. Kvk., 1955.